az igazságügy minisztere levelet intézett a kúria elnökéhez… van ilyen…megfontolásra ajánlotta a bírósági ítéleteket… különös tekintettel a nagy felháborodást kiváltó veszprémi kézilabdás cosma-ügyben meghozott ítéletre…minimum halált kért volna a nép… a jogállam már csak ilyen…többek között a bíróság dolgaiba még az igazságügy minisztere sem beszélhet bele…a bíróság önálló hatalmi ág… ha a kúria elnök és a köztársaság elnöke annak idején nem váltottak volna gyűrűt… eb ura fakó, mondanám többféle képzavarral, ha a évekkel korábban fogva tartott többszörös elkövetői fölött ítélkezek volna… kettős mérce… se szeri, se száma… igazságügyi miniszter úrnak jelentem.. a veszprémben játszó román kézilabdás cosma gyilkosait, tizenvalahány cigányembert, másodfokon tizenévekre elítélték… a több településen, minimum hat cigány-gyilkosság, négy elkövetőjének ítélete még első fokon várat magára… tudom, miniszter úr, rendkívül elfoglalt és mintha kevesebb hatalma lenne a kettős mérce tágításában… állampolgárként választ 30 napon belül kérek…akár blogban is…
talán érdemes lenne orbán úr figyelmébe ajánlani egy másik, ugyancsak eretnek tűnő gondolatot… jelesül, hogy az egyházakat sem kellene az adófizetők pénzén támogatni, tartsák el a hívők adományaikból, és a személyi jövedelemadóból befizetett 1 százalékokból - írja aszalos sándor barátom bécsből… szóról szóra ezt mondta iványi gábor barátom a rendszerváltás idején… a néhai szdsz jelöltjeként meghívtam szentendrére 1994-ben…előző ciklusban én voltam a szadi a független képviselőjelöltje…visszaléptem…gábor programját a helyi törpe szervezet nem éppen kitörő lelkesedéssel fogadta… szegények, elesettek felkarolása… cigányok… zárójel… pipit és engem pártoló tagnak sem fogadtak be… gábort meghívtam az akkor fénykorát élő dalmát pincébe… ottani beszélgetésünk magyar hírlapban jelent meg… érdemes felidézni…
Iványi Gábor:
Isten maga is ateista a róla alkotott istenképek megítélésében
Csurka István legújabb nemzetmentő tanulmányában a közérthetőség kedvéért hol Jánosom Kisemnek, hol egyszerűen csak Leninkének becézett filozófus azt vallja ugyancsak most közzétett egyik dolgozatában – remélve, hogy a politikus-írót ez által nem látta el újabb munícióval –, hogy erkölcsből, hitből, toleranciából Iványi Gábor adott neki példát. Nekem viszont évek óta úgy tűnik, hogy ez a papi méltóságára külsőségekben mit sem adó, az istennel mindannyiunk számára jól érzékelhetően meghitt viszonyban lévő, 43. évében járó, pópaszakállas, szelíd óriás metodista lelkész mintha a mitológiabeli Orpheus lenne már-már zabolázhatatlan politikai közéletünkben. Ha nagyritkán, vészhelyzetben szólásra emelkedik a parlamentben, az egész ország láthatja, miként szelídülnek meg ideig-óráig oroszlánnak álcázott képviselőtársai.
– Összeegyeztethető a nyilvános szereplés a lelkipásztori hivatásával?
– Ez csupán azon múlik, hogy tisztességes vagy tisztességtelen az, amit az ember csinál. Ha a nyilvános közszereplés vagy politizálás tisztességtelen, akkor nem összeegyeztethető. Én tagadom, hogy a politizálás ördögi dolog lenne, ennek megvannak a maga bibliai gyökerei. Ha azt mondom, hogy a babiloni fogság után az elpusztult Jeruzsálemet egy pap építtette fel, akkor ez a szó legtisztább értelmében politizálás volt, s azt példázza, hogy igenis vállalhat lelkipásztor olyan közszerepet, amit tisztességgel a hazájáért elvégezhet. Jeremiás próféta könyvében van ez a gondolat, hogy ,, igyekezzetek a város jólétén”, ami annyit tesz, hogy politizáljatok.
– Milyen közszereplést nem vállalna el?
– Mondjuk, pártharcokba nem keverednék, én magam nem is vagyok párttag. Más dolog, hogy bizonyos szemlélet közelebb áll hozzám, és talán afelé tájékozódom, de ennek megvannak az emberi és térbeli okai.
– Megenged egy talán szokatlan kérdést. Vallásos ön? Arra gondolok, hogy az istenhit, az istenfélelem, az Isten tisztelete nem feltétlenül azonos a közhiedelemben vallásosságként ismert, s elfogadott emberi magatartással. Tévednék?
– Két, részben egymást feltételező dologról van szó, ezért szívesebben használnám azt a kifejezést, hogy én nem vallásos hívő ember vagyok. A hit lényegében olyan, mint a szerelem, amely felébred a maga idejében, s el is torzulhat. Hogy azután ezt a hitet az ember hogyan éli meg, milyen körben, milyen szokások között, ez már vallási kérdés és ennek történeti okai lehetnek. Lehet ez egy adottság, hogy az ember egy adott egyházba születik bele, vagy egy későbbi tudatos döntés, hogy választ magának egy közösséget, ahol kellő ösztönzést kap s úgy érzi, kifejezésre juttathatja a gondolatait, megtalálja a feladatát. A kérdés vallási része, amely a hagyományok ápolását, átörökítését, a hit bemutatását jelenti, attól függően, hogy az ember kitárulkozó vagy szemérmesebb típus, változhat.
– Azt tapasztalom - s nyilván ez is rendszerváltási szindróma –, hogy egyre inkább hivalkodni illik a hittel és ebben nem is annyira a hit, mint sokkal inkább annak demonstrálása a domináns. Ugyanakkor az ateizmus vagy istentelenség legalább olyan sokrétű, mint bármilyen istenhit, de mindenképpen másság a létezéshez való viszonyulásban, s ez nem csak állampolgári, de emberi jog is egyben. Mégis ma már az ateizmus, ami könnyen lehet istenvesztés következménye is, számos egyházi személyiség és politikus szemében már-már bűn vagy legalább is deviancia, amit ajánlatos szemmel tartani. Mit tart ön erről?
– Azt gondolom, hogy az Isten a tekintetben, hogy róla milyen istenképet fogalmaznak meg, maga is ateista. A Biblia egészen más istenképet rajzol fel, mint ami a könnyen fogyasztható és a politika eszköztárába is beemelhető Istenről kialakult. Mert az Isten közölnivalója az valahol az ember titkainak, lelkének a mélyén szokott megjelenni, és valahogy úgy vagyok vele, ha már az előbb a szerelem analógiát használtam, hogy van ennek egy intim része, vagyis annyira mélyen a saját ügyünk, hogy igazán másokkal megosztani, ha ez szívből jön, nem is lehet. Az Isten megértése vagy az, hogy hiszünk-e egy olyan Istenben, akiről nekünk emberek beszélnek, ez rendkívül bonyolult kérdés. De én azt hiszem, hogy az Isten szívesen bocsátkozik vitába, beszélgetésbe becsületes ateistákkal, és mintha Jézus jobban érezte volna magát azok társaságában, akik nem voltak annyira saját hitük mélységében elbűvölve. Megértem Istent, s magam is valahogy így vagyok vele.
– Önt, ha jól idézem a Parlamenti Almanachot, 1973-ban eltávolították az egyházból...
– Egész pontosan '74-ben csaptak ki negyedik évben a teológiáról, ez egy lelkészképző intézet volt, a Szabadegyházak Lelkészképzője, amelyet a debreceni Református Teológiai Akadémia felügyelt szakmailag és adott tanárokat is hozzá, az ő jegyzeteikből tanultunk jórészt. De függetlenül attól, hogy nem végeztem, '73-ban segédlelkésszé szenteltek, erre a protestáns egyházakban - tekintettel a lelkészhiányra – volt lehetőség az alapvizsga letétele után. A rákövetkező évben csaptak ki, mert néhányadmagunkkal tiltakoztunk az Állami Egyházügyi Hivatal beavatkozásai ellen. Nem sokkal voltunk Helsinki előtt, és tapasztalhattuk, hogy volt egy idegesség ebben a körben, mintha készülőben a változásra a soraikat akarták volna rendezni, és villámgyorsan futott végig csaknem valamennyi egyházon az a törekvés, hogy az egyházak élén olyan emberek erősíttessenek meg, akikkel hajlandó és képes kommunikálni az Állami Egyházügyi Hivatal. Ekörül támadt nézetkülönbözőségünk és ennek következtében csaptak ki... Meglehetősen bonyolult ügy volt, tudniillik a fegyelmi bíróság - mind a teológián, mind az egyházban - törvénytelenül járt el, amit én természetesen nem vettem tudomásul. Ezért az egyház feljelentett, világi per indult, melynek során felfüggesztett börtönbüntetést kaptam, és elvették a templomot, amelyben akkor éppen prédikáltam.
– Ez előtt a templom előtt prédikált a hívőknek az Isten szabad ege alatt négy éven keresztül?
– Igen, s számomra ez nagyon hasznos időszak volt.
– Egyszerre volt a két mise a templomban és előtte?
– Nem, a templomot mintegy megtorlásul – mert nem vettük tudomásul az egyházi bírák döntését – eladták egy szövetkezetnek, amely aztán raktárnak használta. Először csak lelakatolták, amiről nem tudtunk, megérkeztünk istentiszteleti időben, s döbbenten láttuk, hogy vaspánt és lakat van az ajtón és ki volt ragasztva egy sajtpapír, hogy nem tarthatunk istentiszteletet. Mi viszont úgy gondoltuk, hogy ez az iromány nem hiteles, rendeltetésszerűen akarjuk használni a helyiséget, szavaztunk, hogy mi történjék és a gyülekezet úgy döntött, fel kell nyitni a termet. Valaki hozott egy vasfűrészt és hogy nyilvánvaló legyen a közös akarat, mindenki húzott egyet rajta, ami később bekerült a nyomozati anyagba, míg végül az egyesülési joggal való visszaélés, magánlaksértés és egyéb címeken indult ellenünk az eljárás. Egyébként hivatalosan úgy veszítettem el a segédlelkészi státusomat, hogy miután, tekintettel a törvénytelenségre, nem voltam hajlandó bemenni az egyházközpontba, s akkor a rendőrség állított elő, ültem pár napig a fogdában, s a rendőrség vezette ki a munkaviszonyomat a személyi igazolványomból.
– Végül rehabilitálták?
– Nem folyamodtam érte. Később ugyanis lelkésztársaimmal együtt 1979-ben elindítottunk egy mozgalmat, amely a retorzió által sújtott egyházközségeket érintette – ez körülbelül kétezerötszáz embert jelentett és tizenkét lelkészt –, s új néven új felekezetet hoztunk létre, amely nem hozott újat a dogmatika terén, miután abból a kényszerűségből alakult, mint a református és az evangélikus egyház, hogy nagy példákkal dobálózzak, mert ők sem kívántak független egyházakat alakítani, hanem a történelem kényszere hozta így. A mi egyházunk eleve kicsi volt, ma sem sokkal nagyobb, s az az igazság, hogy a metodista egyházzal, ma sem felhőtlen a kapcsolatunk.
– Mekkora egyház az önöké valójában, s ami még inkább érdekelne: milyen az elfogadottsága a hazai egyházi hierarchián belül?
– A metodista egyház két ága együtt legfeljebb ötezer embert érint az országban. De tudni kell, hogy itt nem szokták felszorozni a számokat, tehát az egyháztagság nem abból derül ki, hogy a keresztelések számához hány hívőt lehet még hozzáírni. Mert egyébként általában az ötszörös szorzót használják, s a kereszteléseket felszorozva állapítják meg a körülbelüli létszámot, illetve a háború előtti statisztikákból. Ugyanakkor az ilyen hitvallásos alapon szerveződő egyházak egy része a keresztséget is csak felnőtt korban gyakorolja, nálunk a gyerekeket megkeresztelik, viszont az egyház tagjaivá csak önként válnak. Tehát ha mondjuk az én valamelyik fiam, vagy lányom nem akar az egyházhoz tartozni, noha megkeresztelték és konfirmált, akkor nem fog.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy a hat gyereke közül akár egy is így döntene?
– Minden elképzelhető.
– Egyébként a metodista egyház két ága közül melyik folyamodik költségvetési támogatásért? Feltételezve, hogy jogosultak erre.
– E pillanatban minden egyház részesül költségvetési támogatásban, kivéve az úgynevezett destruktív egyházakat. Ugyanis van egy sajátos különbségtétel egyház és egyház között, s ennek furcsa története van. 1990-ben, mikor a nemzeti megújhodás programja megjelent, akkor hét-nyolc egyház közösen kiadott egy nyilatkozatot, amelyben elragadtatásukat fejezték ki a programmal kapcsolatban. Ezek azok az egyházak, amelyek rádióban, televízióban műsoridőt kaptak, a többiek pedig nem.
– Kik a kedvezményezettek, a történelmi egyházak?
– Attól függ, kiket nevezünk történelmi egyházaknak. A közvélemény úgy tudja, hogy idesorolható a római katolikus, a református, az evangélikus, az izraelita egyház és most újabban az unitáriusok kérték, hogy őt is nyilvánítsák történelmi egyháznak. Nekem az a meggyőződésem, hogy vannak viszonylag rövidebb történelemmel rendelkező történelmi egyházak, én a magamét is annak tartom, akkor is, ha formálisan csak '81-től létezik, pontosan azért, mert megvívta a maga harcát, van története. Nem kis szerepe van abban, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal mesterkedései lelepleződtek, s az összeomlásában is jelentős szerepet vállalt. Én voltam annak a fórumnak az elnöke, amely először teremtett nyílt vitát, ahol előkerültek az Állami Egyházügyi Hivatal törvénytelenségei, bűnei kétezer fős hallgatóság előtt.
– Visszatérnék a destruktív szektákra. Érdekelne, hogy használják-e máshol is ezt a kirekesztő minősítést, ami tulajdonképpen egy születőben lévő felekezetnek a tagadására irányul, egyszersmind azt sugallva, hogy nincs is már szükség új egyházakra. Ugyanakkor szerintem az sem vonható kétségbe – kivált a kisebbségek jogait folyvást felemlegető társadalomban –, hogy akár egy ember is kitalálhat magának egy egész Istent.
– Itt nagyon határozottan arról van szó, hogy folyik a harc a társadalmi befolyásért. Ebből a körből kiszorult a korábbi állampárt, amely egyébként nagyon sok mozzanatában vallásként vagy egyházként is megnyilvánult, s erre a helyre próbálnak betüremkedni számosan. Megcélozzák az elbizonytalanodott embereket, nemcsak a nagy és a történelmi egyházak, hanem a kisebbek is. Ebben a versengésben, amikor a társadalmi befolyásolás a tét, nagyon nagy hasonlóságot látok a pártok között dúló küzdelemben is. Nem csak a programok csatáznak egymással, hanem azt is firtatják, hogy kinek volt kapcsolata bizonyos erőszakszervezetekkel, ha nem neki, akkor a szüleinek, vagyis oly módon próbálnak egymás elé kerülni különböző politikai csoportosulások, hogy eközben méltatlan érveket használnak. S itt jutunk el a destruktív szekta kifejezéshez, tudván azt, hogy nincs Magyarországon olyan egyház, amelyet a történelme során valamikor ne neveztek volna szektának. A szekta szó eredetileg nem is pejoratív, körülbelül olyan, mint a paraszt, ami földművest jelentett. Én kisiskolás koromban írtam egy dolgozatot arról, hogy paraszt szeretnék lenni, s ezután nyolcadikig parasztnak becéztek.
A szekta elnevezés is egy ilyen sajátosságok mentén vagy különvélemény alapján elkülönített csoportot jelent többek között, és például a kereszténység kezdetben egy zsidó szekta volt, ezt normális teológus, egyháztörténész nem tagadhatja. Egyébként a Krisztus korabeli zsidó egyházban több szekta volt, olyan kegyességi irányzatok voltak ezek, amelyek úgy döntöttek, hogy intenzívebb vallásos életet élnek és magukra nézve több szigorítást alkalmaznak. Ezért szektához tartozni esetleg önként vállalt önkorlátozást jelent, s magában a római katolikus egyházban számtalan ilyen irányzat volt, ugyanakkor érdekes módon az ortodox egyházban, tehát a keleti keresztény vallásban lényegese kevesebb. De a nyugati ágban nagyon sok ilyen mozgalom volt, amelyet kezdetben tudott kezelni a katolikus egyház, s ezekből vagy szerzetesrendek, vagy belső megújulási mozgalmak lettek. Később megjelent nem kedvelt szektaként a reformáció, majd a reformáció egyházain belül különböző újabb és újabb ébredési csoportok jöttek létre, amelyek mind-mind valami olyasmit próbáltak miután egyházuk, amely kezdetben jól indult, eltért az eredeti iránytól és kiadták a jelszót: menjünk vissza a forráshoz. Lehet persze, hogy sokszor a nemes igyekezet közben bogarasokká lettek, kellemetlen szokásokat vettek fel, de tény, hogy a nagyobb egységben megmaradt egyháztestek is felvettek olyan szokásokat, amelyeknek nem sok közük van a kezdeti krisztusi formákhoz, hogy csak a kereszténységet említsem.
Mi történik ma Magyarországon? Amivel keveset foglalkozunk, hogy szükség volna egy becsületes önvizsgálatra, és nem csak az elmúlt negyven évet kellene górcső alá venni, hanem ennek a századnak az egyháztörténetét. A két világháború közötti egyház szerepe a hatalom oldalán – ha az ember elolvassa a korabeli dokumentumokat – sajnálatosnak mondható. Az első és második zsidótörvényt megszavazták az egyházak legfelső képviselői, s itt természetesen különbséget kell tenni egyházi vezetés és hívők között. Amikor kiderült, hogy hová vezet ez az út, a krónika szerint Ravasz László református püspök sírt és azt mondta, hogy ő nem ezt akarta. Mindazonáltal a háború után talán elsőként nyilatkozott és jelentette ki, hogy az ő egyháza nem részes azokban a bűnökben, amelyek a háború alatt történtek. Ebből a meg nem vizsgált, át nem gondolt, fel nem dolgozott pozícióból kerültek át az egyházak a kommunizmusba egy mártír-szerepbe, s különösen 1960-ig igen sok papot öltek meg, mivel az volt az elég hangosan hangoztatott elv, hogy az egyház elhal a kommunizmus építése során, és ha ezt magától nem akarja, akkor segíteni kell neki. Az egyházi iskolák államosítása kapcsán és sok más dologban talált konfliktuslehetőséget az akkori állami vezetés és nagyon sok ember megsínylette ezt. De az ez utáni időszakban a következő vonal nem azért kötött alkukat, mert megfenyegették, ez lehet igaz az első generációra, akik közül némelyekkel szemben valóban fizikai erőszakot alkalmaztak és ezért kötöttek megállapodásokat. De a következő generáció már nem kényszerült erre, hanem megértette, hogy be kell rendezkedni egy hosszabb együttélésre és meg akarta találni a számítását. Külföldre akart utazni, azt akarta – ha mondjuk protestáns volt – , hogy a gyerekét felvegyék az egyetemre és számtalan, egészen hétköznapi apropó volt még. A puha diktatúrának ebben a furcsa, langyos pocsolyájában tengődtek az egyházak, miközben persze mindenütt voltak derék emberek. De összességében nem mondhatjuk azt, hogy nálunk az egyházak a lengyelországi egyházakhoz hasonló szerepet vállaltak a rendszerváltásban, vagy vállalt a német evangélikus egyház, ahol bizony ezek a közösségek voltak a műhelyei azoknak a politikai mozgalmaknak is, amelyek felismerték, hogy a rendszert le kell váltani. Magyarországon ez nem volt jellemző sem a nagy, sem a kis egyházakban. Jó példa erre, hogy 1990 március 15-én az egyházak tüntetően Pozsgay Imrével ünnepeltek a Múzeum-kertben, amikor az MDF, az SZDSZ, s a többi pártok már nagyon határozottan megjelentek és elmondták a maguk politikai hitvallásait. Vagyis az egyházaknak eszükbe nem jutott, hogy a világ megváltozott és talán el lehetne oldani azt a kis csónakot a süllyedő nagy hajótól.
a többit tudjátok…
Mondj valamit... |
